A masszázs az egészség-paletta egyik legharmonikusabb színe

Kik a legkiszolgáltatottabbak az életminőségük alakításával kapcsolatban? Mérhető-e az életminőség?

A tegnapi bejegyzésemben arról írtam, hogy az a kor, amelyben élünk, erősen hat az életminőségünk kialakításával/átalakításával kapcsolatos lehetőségeinkre. Egy felpörgetett verseny-orientált világban, ahol egy adott nemzet (mondjuk a miénk)  ellentmondásokat, társadalmi feszültségeket generáló gazdasági-társadalmi átalakuláson is átesik, az egyes embernek nem könnyű kialakítani olyan személyes életminőséget, amely biztosítja az életképességét is, és emellett hordozza azokat a humán értékeket is, amelyek lételemei a  harmonikus JÓL-LÉT-nek, az építő, alkotó, humánus életminőségnek.

Ma, folytatva Kopp-Skrabaski tanulmányának (Magyar lelkiállapot az ezredforduló után) gondolatmenetét, nézzük meg az adataik tükrében, milyen vonatkozásokban és milyen mértékben romlott az életminőség Magyarországon az ezredforduló körüli években.

"Különösen a gyorsan átalakuló társadalmakban, mint Magyarországon az elmúlt évtizedekben az életminőség romlásának rendkívül súlyos példáját láthatjuk. Az életminőség romlásában meghatározó szerepet játszik a krónikus stressz, amelyet legmegfelelőbben a depressziós tünetegyüttessel mérhetünk." 

"2002-ben a felnőtt magyar népesség 13%-a, tehát körülbelül minden tizedik ember szenvedett súlyos, a BDI szerint 18 pontnál magasabb pontszámmal jellemezhet depressziós tünetegyüttest, amely már betegségnek tekinthető, és alapvetően akadályozza a munkavégzést és a családi élet egyensúlyát is. Valamennyi betegség közül az emberek a depressziós állapotot tartják saját maguk, családjuk, környezetük számára a leginkább megterhelőnek, ez az állapot akadályozza legnagyobb mértékben a munkaképességünket, családi és más társas kapcsolatainkat, kikapcsolódásunkat. Ugyanakkor ebben a tekintetben legszembetűnőbb a társadalmi igazságosság hiánya, a nyolc osztálynál kevesebbet végzettek közel 40%-a, a nyolc osztályt végzettek 22%-a, tehát minden ötödik ember szenved ilyen lelkiállapottól, míg a diplomásoknak csak a 4%-a, az érettségizetteknek 6%-a. Tehát nem mondhatjuk azt, hogy a magyarok általában depressziósabbak, mint más országok népei, viszont a leszakadó rétegekben, az állandó krónikus stressz, bizonytalanság állapotában élők között rendkívül magas  a negatív hangulati állapot, és az ezzel együtt járó negatív életminőség.  
A 2002-2006 közötti követéses vizsgálat eredményei szerint ugyanazoknál az embereknél, rendkívül megnőtt a már kezelésre szoruló depressziós tünetegyüttes gyakorisága. Míg ez az érték 2002-ben 13,5% volt, mind a teljes népességet képviselt a mintában, mind azok között, akik beleegyeztek az után követésbe, 2006-ra ez az arány 18%-ra változott, 4,5%-kal emelkedett. A mai magyar népesség mintegy egyharmada szenved olyan, életminőséget jelentősen rontó tünetegyüttestől, amely a korai halálozás szempontjából is igen jelentős veszélyeztető tényező. Igen fontos tehát, hogy mindent megtegyünk a mai magyar drámai egészségromlás hátterében kimutatható krónikus stressz, depressziós tünetegyüttes felismerése és minél korábbi megelőzése, kezelése érdekében." 

Tegnap egyik Hozzászólommal egyetértettünk abban, hogy a fiatalok kiszolgáltatottsága jelentős a média-uralta reklám-művilágban. Könnyen, sokszor valódi ellenpontok nélkül hódolnak be  az anyagi jólétet, a fogyasztást favorizáló életminőségnek. Hogy mennyi ebben a saját felelősségük, megér egy vitát! Ne az üdítő kivételre, hanem az átlag magyar iskolarendszer és az átlag magyar család deficitjeire gondoljunk!  Irdatlan felelősség terheli mindkettőt a fiatalokkal kapcsolatban, akik óriási érték-űrben járják a plázák világát.

A Kopp-Skrabski tanulmány fent idézett részlete újabb kiszolgáltatott társadalmi csoportra irányítja a figyelmünket. Gondoljátok meg, mennyi pénz folyt el az utóbbi évtizedekben a szociális szférában anélkül, hogy rendszerszerűen gondolkodtak volna a fenti statisztikai adatokról!! Fogalmam sincs mit lehetne hatékonyan tenni az iskolázatlan, depressziós tömegekkel, akik amúgy gyerekeket "nevelnek".

Visszakanyarodnék a fiatalokhoz! Én (mint mindig) a fiatalokban bízom! Ők azok, akik nyitogatják a szemüket, elméjüket, ők még döntési helyzeteket tudnak teremteni maguk számára. Ellenszélben élnek, de még van bennük szufla ahhoz, hogy kialakítsanak a maguk és családjuk számára egy harmóniát biztosító életminőséget. A legnagyobb nehézséget talán az jelenti, hogy a Maslow-piramis ma is érvényes, tehát meg kell teremteni az élethez az anyagi életfeltételeket! Az első próbatétel itt vár rájuk. Mennyi az elég? És a második hozzászólomnak most csak annyit tudok mondani, hogy tán azért nem mernek azok sem kilépni a komfort-zónájukból, akik érzik a verseny-orientál társadalom negatív hatásait, mert nehezen tudjuk kivédeni a megszokásokat (a már megteremtett életszínvonal előnyeit), valamennyien (fiatalok és idősebbek) félünk belevágni az új életbe, bármennyire érezzük az előnyeit. 

Én úgy gondolom, csak a krízis-helyzetek alkalmasak arra, hogy újratervezzük az életminőségünk értékrendszerét. A krízisektől félünk, pedig (ez is közhely): új életesélyt jelentenek, ha bátrak és következetesek vagyunk. Nem hiszek a teljes felforgatás erejében, a következetes gondolkodásban és a tervezésben, a folyamatos kontrollban hiszek, amikor újra kell építeni magunkat. És résen kell lenni, mert elég hamar újraépül az új komfort-zónánk.

Érdekességképpen álljon itt egy videó az európai életminőség-felmérésekhez kapcsolódóan. Ezek a felmérések azt vizsgálják, hogyan vélekednek a megkérdezettek a családról, egészségről, foglalkoztatásról, hogyan értékelik a társadalom minőségét.

Az évek során az európai életminőség-felmérés eredményei értékes mutatókká váltak, amelyek kiegészítik a gazdasági növekedés és az életminőség olyan hagyományos mutatóit, mint például a GDP vagy a keresetek. Az európai életminőség-felmérés mutatói a GDP-hez hasonlóan egyértelműek és megfelelők, ugyanakkor jobban magukban foglalják az előrehaladás környezeti és társadalmi aspektusait, így könnyen belefoglalhatók a döntéshozatalba és figyelembe vehetők az Európai Unióban zajló uniós és nemzeti szintű nyilvános vitafolyamatok során.

Az utolsó felmérés eredményét (2011.év) az alábbi linken éritek el: http://www.eurofound.europa.eu/surveys/eqls/2011/index.htm

 

Életminőség javulás, romlás? Tényleg szubjektív-e az életminőségünk?

Most, hogy már hat főre nőtt a követőim száma, nem halogathatom a tájékoztatást, amit tán már az első bejegyzésnél meg kellett volna tennem. Vagyis tudnotok kell, hogy nemcsak beszélgetni és írni szeretek, imádok olvasni is. Szeretek az Interneten keresgélni abban a témában, ami éppen foglalkoztat. Elhatároztam, hogy a bejegyzéseimben megosztom veletek az aktuális kutakodásaim egy-egy általam érdekesnek ítélt eredményét, elismert szerzők gondolatait.  Így aki velem tar, számíthat a sok-sok idézőjelre! (És nem azért, hogy elbújjak mögéjük, hisz a válogatásom is én vagyok.)

A most éles témához, az életminőséghez, életminőség-kutatáshoz kapcsolódóan is rengeteg érdekes anyag található az Interneten. Azért döntöttem úgy, hogy Kopp Mária - Skrabski Árpád: Magyar lelkiállapot az ezredforduló után c. tanulmányát választom a mai bejegyzés alapjául, mert összefoglalja mindazt, amit több, apróbb cikkben, tanulmányban olvastam. Nézzük hát, hogyan is alakul a mi életminőségünk ebben a fontos humán értékeket romboló, verseny-centrikus világban. (Mondhatjuk rögvest, hogy a verseny mindig is része volt az emberi életnek, de mindannyian tudjuk, hogy a mai verseny-kényszer nem az egészséges, önmegvalósító, közösségépítő, értékteremtő inspirációkról szól.)

"A gazdasági, fogyasztói verseny, növekedés gyakran kifejezetten káros az emberi személyiség fejlődése szempontjából. Az emberi agy, lélek, szervezet, az emberi társadalom saját evolúciós sikerének áldozatává vált." ................ "A nemzetgazdaság egy bizonyos jóléti szintjéig valóban javult az emberek „jól-léte”, azonban afölött már egyáltalán nem javult sem az Amerikai Egyesült Államok, sem Nyugat-Európa lakosainak elégedettsége, jól-léte, sőt az utóbbi évtizedekben az adaptáció zavaraiból eredő mentális tünetek és panaszok a civilizált világ országaiban egyre gyakoribbá váltak, és ez az életminőség rosszabbodását eredményezi, főleg a társadalom viszonylag rosszabb helyzetű rétegeiben. (Pikó, 2002) Gregg Easterbrook több könyvében, legutóbb a fejlődési paradoxon („The Progress Paradox”) című kötetben elemzi igen szellemesen azt a jelenséget, hogy miközben az életfeltételek folyamatosan javulnak a nyugati társadalmakban, az emberek egyre rosszabbul érzik magukat." 

(Kopp-Skrabiski: Magyar lelkiállapot az ezredforduló után)

A XX. században kinek-kinek nyomasztó vagy felszabadító élménye volt, hogy az előző század végén megszűnt az egységes etikai értékrend. Ma már jól-rosszul elbíbelődünk azzal, hogy nincsenek biztos referencia-pontjaink, csak a saját felelősségünk az értékválasztásunk, de az érték-deficitek és az értékhiányos vagy a klasszikus értékkel élesen szembemenő, de sikereket biztosító attitűdök nyomasztó növekedése sorozatosan ingerli az életünket.

Ha csak a közvetlen környezetünkben nézünk körül, hány embert látunk magunk körül, akiket  környezetük 

sikereseknek tart ugyan, és ők maguk is nagyra nőtten néznek vissza magukra a tükörből, de már  jól látszanak rajtuk a vitális kimerültség jelei, és az őszintébbek nagy ritkán bevallják, hogy egyre depresszívebbek. Persze többségük a siker, a jólét foglya marad, hiszi, hogy szuper az életminősége, miközben jólétük már látványosan messze került a harmonikus jól-léttől.

A verseny, a valóban soha nem látott gazdasági fejlődés eredményeképpen olyan társadalmak jöttek létre, amelyek csak nagyon korlátozottan felelnek meg az emberi személyiség, az önálló, környezetét alakító, kreatív alkotó ember fejlődésének, sőt, a „fogyasztói” embertípus szinte nagyipari előállításának kedveznek. Modern paradoxon, hogy az érett személyiség nem ideális fogyasztó, az ideális fogyasztó a kapcsolataitól, céljaitól megfosztott, magányosan szorongó ember. A fogyasztói társadalom ideálja az infantilis személyiség, akinek jellemzői: bizalmatlanság, sőt ellenségesség, unalom, öncélú izgalomkeresés, erőszak, agresszivitás, mint szorongásoldás. Az az ember, akinek nincsenek hosszú távú céljai, aki nem bízik senkiben, és a kapcsolatokat is fogyasztási cikknek tekinti, a legkönnyebben manipulálható, befolyásolható. 

Sokkal többet akartam megosztani ma veletek, de álljunk meg itt! Tegnap (kérdőjelesen) azt írtam: ahányan vagyunk, annyiféle életminőség-értelmezés létezik, tehát az életminőség részben szubjektív kategória. A fenti gondolatok nemcsak szélesítik, tehát az adott kor függvényében értelmezik az életminőséget, hanem felhívják a figyelmet arra, hogy a csak a jólétre koncentráló, adaptációs nehézségekkel küzdő ember így vagy úgy kiszolgáltatott, vagyis manipulálható. 

Költői kérdés (?) vajon milyen lehet a kiszolgáltatott ember életminősége? És vajon megúszható-e a kiszolgáltatottság?

A manapság oly divatos reziliencia, rugalmasság, nyitottság túlélni segít vagy esély az életminőség újratervezéséhez, megvalósításához?

Úgy, de úgy várom, hogy valaki válaszoljon!!!!