Életminőség javulás, romlás? Tényleg szubjektív-e az életminőségünk?

Most, hogy már hat főre nőtt a követőim száma, nem halogathatom a tájékoztatást, amit tán már az első bejegyzésnél meg kellett volna tennem. Vagyis tudnotok kell, hogy nemcsak beszélgetni és írni szeretek, imádok olvasni is. Szeretek az Interneten keresgélni abban a témában, ami éppen foglalkoztat. Elhatároztam, hogy a bejegyzéseimben megosztom veletek az aktuális kutakodásaim egy-egy általam érdekesnek ítélt eredményét, elismert szerzők gondolatait.  Így aki velem tar, számíthat a sok-sok idézőjelre! (És nem azért, hogy elbújjak mögéjük, hisz a válogatásom is én vagyok.)

A most éles témához, az életminőséghez, életminőség-kutatáshoz kapcsolódóan is rengeteg érdekes anyag található az Interneten. Azért döntöttem úgy, hogy Kopp Mária - Skrabski Árpád: Magyar lelkiállapot az ezredforduló után c. tanulmányát választom a mai bejegyzés alapjául, mert összefoglalja mindazt, amit több, apróbb cikkben, tanulmányban olvastam. Nézzük hát, hogyan is alakul a mi életminőségünk ebben a fontos humán értékeket romboló, verseny-centrikus világban. (Mondhatjuk rögvest, hogy a verseny mindig is része volt az emberi életnek, de mindannyian tudjuk, hogy a mai verseny-kényszer nem az egészséges, önmegvalósító, közösségépítő, értékteremtő inspirációkról szól.)

"A gazdasági, fogyasztói verseny, növekedés gyakran kifejezetten káros az emberi személyiség fejlődése szempontjából. Az emberi agy, lélek, szervezet, az emberi társadalom saját evolúciós sikerének áldozatává vált." ................ "A nemzetgazdaság egy bizonyos jóléti szintjéig valóban javult az emberek „jól-léte”, azonban afölött már egyáltalán nem javult sem az Amerikai Egyesült Államok, sem Nyugat-Európa lakosainak elégedettsége, jól-léte, sőt az utóbbi évtizedekben az adaptáció zavaraiból eredő mentális tünetek és panaszok a civilizált világ országaiban egyre gyakoribbá váltak, és ez az életminőség rosszabbodását eredményezi, főleg a társadalom viszonylag rosszabb helyzetű rétegeiben. (Pikó, 2002) Gregg Easterbrook több könyvében, legutóbb a fejlődési paradoxon („The Progress Paradox”) című kötetben elemzi igen szellemesen azt a jelenséget, hogy miközben az életfeltételek folyamatosan javulnak a nyugati társadalmakban, az emberek egyre rosszabbul érzik magukat." 

(Kopp-Skrabiski: Magyar lelkiállapot az ezredforduló után)

A XX. században kinek-kinek nyomasztó vagy felszabadító élménye volt, hogy az előző század végén megszűnt az egységes etikai értékrend. Ma már jól-rosszul elbíbelődünk azzal, hogy nincsenek biztos referencia-pontjaink, csak a saját felelősségünk az értékválasztásunk, de az érték-deficitek és az értékhiányos vagy a klasszikus értékkel élesen szembemenő, de sikereket biztosító attitűdök nyomasztó növekedése sorozatosan ingerli az életünket.

Ha csak a közvetlen környezetünkben nézünk körül, hány embert látunk magunk körül, akiket  környezetük 

sikereseknek tart ugyan, és ők maguk is nagyra nőtten néznek vissza magukra a tükörből, de már  jól látszanak rajtuk a vitális kimerültség jelei, és az őszintébbek nagy ritkán bevallják, hogy egyre depresszívebbek. Persze többségük a siker, a jólét foglya marad, hiszi, hogy szuper az életminősége, miközben jólétük már látványosan messze került a harmonikus jól-léttől.

A verseny, a valóban soha nem látott gazdasági fejlődés eredményeképpen olyan társadalmak jöttek létre, amelyek csak nagyon korlátozottan felelnek meg az emberi személyiség, az önálló, környezetét alakító, kreatív alkotó ember fejlődésének, sőt, a „fogyasztói” embertípus szinte nagyipari előállításának kedveznek. Modern paradoxon, hogy az érett személyiség nem ideális fogyasztó, az ideális fogyasztó a kapcsolataitól, céljaitól megfosztott, magányosan szorongó ember. A fogyasztói társadalom ideálja az infantilis személyiség, akinek jellemzői: bizalmatlanság, sőt ellenségesség, unalom, öncélú izgalomkeresés, erőszak, agresszivitás, mint szorongásoldás. Az az ember, akinek nincsenek hosszú távú céljai, aki nem bízik senkiben, és a kapcsolatokat is fogyasztási cikknek tekinti, a legkönnyebben manipulálható, befolyásolható. 

Sokkal többet akartam megosztani ma veletek, de álljunk meg itt! Tegnap (kérdőjelesen) azt írtam: ahányan vagyunk, annyiféle életminőség-értelmezés létezik, tehát az életminőség részben szubjektív kategória. A fenti gondolatok nemcsak szélesítik, tehát az adott kor függvényében értelmezik az életminőséget, hanem felhívják a figyelmet arra, hogy a csak a jólétre koncentráló, adaptációs nehézségekkel küzdő ember így vagy úgy kiszolgáltatott, vagyis manipulálható. 

Költői kérdés (?) vajon milyen lehet a kiszolgáltatott ember életminősége? És vajon megúszható-e a kiszolgáltatottság?

A manapság oly divatos reziliencia, rugalmasság, nyitottság túlélni segít vagy esély az életminőség újratervezéséhez, megvalósításához?

Úgy, de úgy várom, hogy valaki válaszoljon!!!!