Ha változtatni akarunk magunkon, ne fogyókúrában, hanem életmódváltásban gondolkodjunk!

Hock Márta,

gyógytornász, 

(PTE Egészségtudományi Kar Fizioterápiás és Sporttudományi Intézet)

Rozi: Egészségtudatos társaságban olyan hiteles ember felől tudakozódtam, aki személyes példájával - hosszú távon - képviseli  a hatékony fogyás lehetőségét. Téged javasoltak, azzal az útravalóval, hogy kérdezhetek tőled egészséges táplálkozásról épp úgy, mint az egészséges élethez szükséges mozgásról. Nos, itt vagyok, és egészen pontosan arra vagyok kíváncsi, hogy a szakmád és élettapasztalatod alapján milyen tanácsot tudsz adni annak a népes rétegnek, amelynek a tagjai elmúltak 50 évesek, esetleg súlyukat tekintve is többet nyomnak már annál, mint amennyit szeretnek magukon, de nincsenek még komolyabb betegségtüneteik?

Márti: Jó helyen jársz. Szakmám alapján is tudok tanácsot adni, és saját tapasztalataim alapján is. Én is beleestem abba a hibába, amelybe sokan mások is. Sok volt a stressz, az állandó rohanás. A munkám, a családom, mindig előrébb volt, mint én. Ezek mind odavezetnek, hogy elsodorja az embert az élet, pl. elkezdünk rendszertelenül enni. Nekem is volt olyan napom, hogy a reggelim 4 órára tevődött át. Fájt a derekam, jelentős volt a súlyfeleslegem, ki-kiugrott a vérnyomásom. Aztán ilyenkor jó esetben - és nálam ez így történt - döntési helyzetbe kerül az ember.

Felvállalja a betegségeket, vagy tesz valamit azért, hogy mindezt elkerülje. És én úgy döntöttem, hogy a „teszek valamit” hitelesebb lesz mindenképpen a szakmám miatt is, de a családom és önmagam miatt is.

És most ha valaki varázslatot, csoda-receptet vár tőlem, csalódni fog. Két évembe került, míg elértem azt a súlyt, amit én a magam számára ideálisnak véltem. Hozzáteszem: nem kell azt gondolni, hogy mindenkinek cérnavékonynak, manöken-alkatúnak kell lenni. Az a fontos, hogy egészséges képet tudjunk felmutatni, megfelelő izomerővel és állóképességgel rendelkezzünk, tehát hogy egészségesen tudjunk működni. Számomra az volt a cél, hogy jól érezzem magam a bőrömben, hogy könnyedén tudjam teljesíteni azokat a feladatokat, amelyeket felvállalok. Ezzel a döntéssel rajtam kívül is mindenki jól jár, hiszen a családom és a munkám is tőlem fog jól működni! Ha jól vagyok, vannak energiáim és jó energiáim, akkor minden jobban működik, amiben benne vagyok.

Fontos, hogy amikor érezzük, hogy változtatni kell az életmódunkon, ne fogyókúrában, hanem valóban életmódváltásban gondolkodjunk. A szakirodalom is azt támasztja alá, hogy ennek van értelme. Amikor én a változás mellett döntöttem, a testsúlyom csökkenése csak jutalom volt.

Az életmódváltásom azzal indult, hogy először is elkezdtem kijavítani a hibáimat. Azt, hogy rendszertelenül eszem, nem figyelek oda, milyen ételt eszek. A két évből az első félévet arra szántam, hogy megtaláljam azokat a lehetőségeket, helyeket, ahol jó minőségű, egészséges élelmiszereket tudok vásárolni. Próbáltam olyan helyeket találni, amelyeket könnyen, gyorsan elértem, hogy ne kelljen plusz terheket vállalni. Már ennek megvolt a jutalma.

A második félévben a folyadékfogyasztás került a középpontba. Korábban mindig rohantam, keveset ittam. Hozzá kellett szoktatni magam a megfelelő folyadékbevitelhez.

És a folyamatba a rendszeres testmozgást is be kellett iktatni. Nem volt olyan célom, hogy napi x km-t le kell futnom. Csak az volt, hogy változni akarok, és ehhez futok, de a „KELL”-eket kiiktattam. Mindegy mi a választott mozgásforma, de amit választunk, az rendszeres legyen. Érdemes itt is az élvezetes mozgásformát és helyet választani. Ne menjünk olyan edzőterembe, ami nem szimpatikus, ne válasszunk olyan mozgásformát, ami divatos, de nekünk nem okoz örömet. Meg kell próbálni találni olyan a mozgást, amely örömet jelent. Nem döntöttem el, mennyit futok. Csak azt tartottam prioritásnak, hogy változzak. Kezdetben buszokat hagytam ki. Aztán rendszeresen gyalogoltam, futottam esténként. Az elején ki kell tartani, ez megkerülhetetlen. De hihetetlen élményt tud nyújtani a mozgás. Nemcsak fizikai élmény, mentális is. Míg futok, nagyon jó érzés megtapasztalni, hogy a futás alatt elrendeződnek a gondolataim, így eszembe jutnak jó megoldások. Könnyebben hozok döntéseket. Olyan a futás, mint egy jó értelemben vett agymosás.

Rozi: Térjünk rá a szakmádra! A köztudatban a gyógytornára olyankor van szükség, ha ízületi problémáink vannak, vagy törött a kéz, stb. Én meg azt gondolom, hogy ennél jóval szélesebb körben tanácsos gyógytornász tanácsát kérni.

Márti: Igen, így van. Amikor túl vagyunk azon a koron, amikor a szabadidős sportformák közül bármi megfelelő, és amikor már bizonyos tüneteket (ízületi fájdalmak, időnként magasabb vérnyomás, vagy kicsit hamarabb fulladunk ki, stb.) figyelembe kell venni, érdemes felkeresni egy gyógytornászt, és vele összeállíttatni az egyénre szabott mozgástervet.

Rozi: Ha én eljövök hozzád, és összeállíttatok egy személyre szabott mozgásprogramot, akkor ezt te betanítod, vagy hazamegyek vele, és elkezdhetem a gyakorlatokat?

Márti: Van, aki tünetek miatt keres fel, de szívesen ragaszkodna ahhoz a sporthoz, csoportos mozgáshoz, amit megszokott. Az ő esetükben azt kell felmérnie a gyógytornásznak, hogy a hozzám forduló egészségi állapotának megfelel-e az adott mozgásforma (jóga, nordic walking), vagy mást kell ajánlani. Két lehetőség van, a véleményemnek megfelelően alakítva folytatja a korábbi mozgást, vagy választ a tanácsom szerint újat. Természetesen az is gyakori, hogy már nem ajánlatos tovább folytatni az addig jól bevált mozgásformát. Ilyenkor ajánlhatok egyéni mozgástervet, gyakorlatsort.

A többség egyébként nem mozgásforma-váltás miatt keres fel, hanem mert érzi, hogy szüksége van mozgásra, de már nem úgy teljesít a szervezete, ahogy régen, esetleg már vannak orvos által diagnosztizált betegsége, betegségei, vagy csak bizonyos tünetei, és annak megfelelő gyakorlatok összeállításáét kéri tőlem. Ezekben az esetekben célszerű azt a megoldást választani, hogy én betanítom a mozgás-sort, és ha már jól megy, akkor egyedül is folytathatja a gyakorlatokat. Vannak, akik szívesebben választják a csoportos mozgást. Ők választhatják azt is, hogy csoportos foglalkozáson sajátítsák el a javasolt gyakorlatokat.

Rozi: Említsük meg, hogy az 50-es célcsoporton kívül, akikre a kérdéseim vonatkoztak, vannak nagyik számára kialakított gyakorlatsoraid, és fiatalok számára hasznos csoportos foglalkozásaid is: pl. gerinctorna, intimtorna, szülésre felkészítő - kismama torna, baba-mama torna.

Hogy találhatnak rád, aki változni akarnak?

Márti: A honlapomon - www.hockmarta.hu - minden szolgáltatásom megtalálható:

 Utóirat:

Nagyon sajnálom, hogy nem vettem fel videóra a beszélgetésünket, mert akkor ti is érezhetnétek azt a sodró energiát, ami Mártiból árad. Akinek csak kicsit is szüksége lehet a szolgáltatásaira, keresse őt! Nem fogtok csalódni!

Váltások és változások 1. Markó Éva

Első beszélgetőtársam Markó Éva, nívó díjas táncművész, tánc és gyerekjóga oktató, a pécsi Pitypang Tánciskola alapítója, pedagógusa, valamint a Flamenco Sopianae alapítója, flamenco táncos. Feleség, három gyermek édesanyja.

Nem ez az első beszélgetésünk, így tudom, hogy az életed szakmai szempontból is fordulatos. Pécsről Miskolcra kerültél, az ottani Nemzeti Színház balerinája voltál, majd a gyerekek születése után már nem mentél vissza a színpadra, hanem először gyerekek, később felnőttek számára tánciskolát alapítottál, tánctréningeket vezetsz, majd új kalandként a flamencónak adtad át magad. Ezek olyan váltások voltak az életedben, amelyek meg is változtattak?

Ezekről nem gondolom, hogy mélyreható változást hoztak az életembe, hisz egy terv részei voltak. Igazán mély váltást és változást Liza lányom súlyos betegsége hozott. Ez a fordulat kényszerített bennünket, az egész családot változásra. Bármilyen fura is kimondani, de Liza betegségére nyitottan kellett reagálnunk, ezzel a nyitottsággal voltunk képesek segíteni őt a betegség legyőzésében. Ha nem tudtunk volna gyorsan váltani, elvesztünk volna, képtelenek lettünk volna pozitívan mellette állni. Úgy gondolom, fel kell ismerni az életben azokat a pontokat, amikor muszáj váltani a gondolkodásunkban, az élethez való viszonyunkban. Ennek a változásnak van egy döntési komponense, de a döntést egy folyamat, nagyon komoly lelki munka követi, nem megy egyik pillanatról a másikra, bármennyire sürgetőek a körülmények.

Nem estél pánikba, amikor szembesültél Lisa betegségével? Kezdettől fegyelmezetten döntöttetek és tettétek a dolgotokat?

Természetesen pánikba estem. Nincs olyan ember, aki ne esne pánikba, ha több orvos egybehangzóan állítja, hogy a gyerekének komoly betegsége van. Ennél az érzésnél nincsen rosszabb. Első pillanatban azt éreztem, hogy ezt nem érdemeltük meg. Nem is mi, hanem a kislányom. Ezen a pánikon, kétségbeesésen kellett először átvergődni. Nem tudom megmondani, meddig tartott a pánik, egy napig, kettőig, de több idő nem nagyon volt. Gyorsan kellett eldönteni, hogy támogatom-e a gyerekem teljes erővel, bármi történik, vagy ott maradok a kétségbeesésben, és elveszek a feladatok között. Percenként ment előre az élet, percenként kellett az erő, hisz váratlanul felkavarodott, fejre állt az egész életünk. Egy vírusfertőzés okán vittük be Lizát a kórházba, és ekkor, mintegy véletlenül, de mindenképpen teljesen váratlanul derült ki a csontvelő betegsége, és később a transzplantáció ténye.

Budapestre, a Szent László kórházba küldtek bennünket, és ott hatalmas erőt jelentett az a támogató hozzáállás, ahogy ott - Lizával együtt - a családot is segítették. Világosan elmondták, hogy milyen lesz a folyamat, amely ránk vár. Persze a tudástól még csoda maradt a csoda, az, hogy mire képes a emberi szervezet. Elmondták, hogy Lizu nem fog tudni enni, hogy lesoványodik, hogy kopasz lesz, hogy milyen gyógyszereket kap és tervezetten meddig. Őszintén beszéltek mindenről.

A következő lépésben elkezdték vizsgálni a családot, hogy lehet-e közülünk valaki donor. Először a gyerekeket, Lizu két testvérét, mert bennük az anya-apa genetikai 50-50%-a jó esélyt teremt. Hamar kiderült, hogy ez nálunk nem működhetett. Ilyenkor elküldik a betegek adatait az Európai Donorbankba, mert sokszor csak külföldről tudnak donorokat szerezni a gyerekeknek. Közben a protokoll szerint minket, szülőket is megvizsgáltak, és végül a vizsgálatok azt az eredményt hozták, hogy 90%-os donora vagyok Lizának. Akkor én megnyugodtam, hogy nem kell hónapokat várni donorra. Amikor megkaptuk az időpontot, hogy kezdődhet a gyógyítási folyamat, mehetünk vissza a Szent Lászlóba, akkor - akár egy faltörő kos - arra koncentráltam, hogy gyerünk, csináljuk! A negatív gondolkodást ki kell törölni az embernek a fejéből, a tudatából, azt, hogy akárcsak felmerüljön, bármi baj lehet, mert az energiát visz el.

Megműtöttek, kinyerték belőlem az anyagot, megkapta Lizuka. Az egy földön túli élmény volt, mai napig nem értem, hogy ez hogy működhet így valójában.

A körülmények nagyon érdekesek voltak. Egy nagyobb szobában volt négy steril üvegboksz. Bokszonként egy ágy, egy kis WC és egy szék. Ebben van a gyerek (jó esetben) 4-5-6 hétig, és mi, felnőttek bent vagyunk velük. Egész nap steril ruhákban, bemosakodva, maszkban, kesztyűben, ugyanúgy, mint az orvosok a műtőkben. Bent nem ihat a felnőtt, nem veheti le a maszkot, a kesztyűt, sterilnek kell maradni mindennek. Tulajdonképpen a szülő ápolja a gyereket. Ez fontos, a gyógyulás szempontjából. Van egy lyuk a falon, azon jön be egy cső, és egy centrális kanülön keresztül áramlik be a gyógyszer, a vér pedig azon megy ki. A bokszon kívül van egy hatalmas állvány, ami telis tele csipogókkal meg gyógyszerekkel, és a nővér kívülről irányítja a folyamatot.  Hatalmas monitorokon keresztül figyelik a 4 bokszot.

Érdekes módon a bezártság a felnőtteknek szörnyű, a gyerekek jobban bírják. Van a bokszban tv, be lehet vinni billentyűzet nélküli, sterilizálható számítógépet, játékokat.  Jöttek be önkéntesek, bohócok, zenészek, a nagyobbakhoz pedagógusok. Van pszichológus, mindig. Bármikor lehet támogatást kérni. Hatalmas segítséget ad tehát a kórház azon kívül is, hogy az orvosok szakmai felkészültsége maximális. Egyébként nem lehetne kibírni. Tudom, átéltem.

Emellett a támogatás mellett bennem 2-3 nap után jött el az a pont, amikor az általad kérdezett komoly váltás bekövetkezett. Éreztem, hogy le kell választanom magamról a körülmények nyomasztó hatását, a bezártság érzését, azt hogy abban a ruhában vagyok, amiben, mindent, mert ezek akadályoznak abban, hogy csak Lizára koncentráljak. Ekkor éreztem azt is, (amit előtte egy barátnőm erősített meg bennem) hogy bármennyire a gyerekem, bármennyire szeretem, nem tudom, nem szabad magamra venni az ő sorsfeladatát, mert helyette nem tudok meggyógyulni, hanem a magam feladatára kell koncentrálni, arra, hogy támogassam. Talán csúnyán hangzik kívülről, de én végignéztem az ő harcát, és figyeltem, hogy minden, de minden segítséget meg tudjak adni ehhez a harchoz. Nem lehet bizonyos szintű elhatárolódás nélkül végignézni a gyerek heteken, akár hónapokon át tartó szenvedését, csak így, ezzel a döntéssel. Igen. Ott tanultam meg egyensúlyt tartani a percek vonatkozásában, nem kérdezni a holnapot, hanem helytállni a jelenben. Ez is a nagy változás része volt.

Öt éves volt Liza, amikor ezt a folyamatot végigcsináltátok. Neki rajtad kívül milyen segítsége volt a gyógyulás során.

Hatalmas segítséget jelentett neki is a Démétér Alapítvány támogatása.  http://demeterhaz.hu/ Már az első orvosi vizsgálatok alatt odajöttek hozzánk, hogy megismerjenek bennünket, segítettek mindenben.  Az alapítvány 24 órában nyújt segítséget. Ez is fontos, de a legfontosabb az a szeretet és törődés, amivel körülvesznek. Ez hatalmas biztonságot adott. Az is, hogy a kórház területén lévő házban kapnak szobát a gyerekek szülei. Azóta is próbálok segíteni az alapítványnak, pénzt gyűjteni a ház bővítésére.

Lizának erőt adott a férjem jelenléte is, ugyanis a gyógyulási folyamat második felében másfél hónapig ő volt mellette, mert nekem dolgoznom kellett, hiszen egy ilyen folyamat sok pénzt emészt fel. Hétfő délelőtt lejöttem Pécsre és péntek estig dolgoztam, és ez nekem akkor kellett is, jól esett. Tudtam, hogy a férjem ott van Liza mellett. Szombaton tudtam újra felmenni hozzájuk. Egyébként is nagy szeretet volt köztük, de ekkor még jobban megerősödött a kapcsolatuk.

Az utolsó budapesti héten kirepültem Madridba, táncot tanulni. A férjem, az orvosok támogatták, hogy menjek azzal a jeggyel, amelyet még Liza betegsége előtt vettem meg. Madridban éltem meg egy csodálatos élményt. Egy hatalmas park közepén egy csónakázó tavon egy csónakban ülve azt éreztem, hogy ezt a pici csónakot nemcsak a tó, a park, a csodálatos város veszi körül, hanem ott van a távolban, mégis velem a családom is! A gondolataim körbe fogták a földgolyót, és azt éreztem, hogy a boldog vagyok, és nem azért, mert eltávolodhattam a problémától, hanem mert éreztem, hogy jó vége lesz a történetnek, és ki is mondtam, annak ellenére, hogy nem vagyok vallásos, hogy mennyire szeret engem Isten. Aznap este megtudtam, hogy Liza hazamehet.

Megváltozott-e a családotok a történtektől?

Szeretetben éltünk korábban is, most is abban élünk. Nem változott meg döntően a család. Én sokat vesztettem abból a belső fegyelemből, ami akkor volt bennem. Van, hogy este megkérdezem magamtól, miért szorongok. Akkor tudom, hogy megint dolgom van a belső békémmel. Figyelek a belső folyamataimra.

Megrendítő és egyben erőt adó volt ez a beszélgetés. Köszönöm. 

A tánc:szenvedély, fegyelem, szépség!

Markó Éva, nívódíjas táncművésszel, tánc és gyerekjóga oktatóval, a Flamenco Sopianae táncosával beszélgettem arról, miért tarja fontosnak a balett oktatást.

Egész életemben  két dologra vágytam: arra, hogy táncoljak, táncművész legyek, és arra, ha egyszer, már nem táncolhatok, akkor gyerekeket tanítsak. Minket, táncosokat fel is készítenek arra, hogy rövid az az idő, kb. 10 év, amíg aktívan táncolhatunk. Én, ha nem is önszántamból, de még le is rövidítettem ezt az időt, mert amikor a három gyerekem közül kettő megszületett, akkor már nem tudtam színházban dolgozni. Elkezdtünk a barátnőmmel szervezni itt, Pécsett egy balett-iskolát.

Milyen célokat fogalmaztak meg az oktatás indításakor?

Nem művész-képzést akartunk indítani, hanem az volt a célunk, hogy a régi balett iskolákhoz hasonlóan a tánc, a mozgáskultúra szeretetét alakítsuk ki gyerekekben.

Nagyon fontosnak tartom azt is, hogy megismerjék a kislányok a testüket cm-ről, cm-re. Eljönnek az óvodások az órára, és a tánctanulás és az alap gimnasztikai gyakorlatok mellett az első félévben megtanítom, hogy hol a bokájuk, a csuklójuk a különböző testrészeik, mi az a mellkas, gerinc, izmok, stb., mert nem tudják. Onnan kezdve, hogy tudja a kis óvodás kislány, hogy mi hol található, el tudja kezdeni irányítani is. Én úgy gondolom, ha a kisgyerek tudja irányítani a testrészeit, akkor könnyebben megtanulja, hogy más is irányítható az életében.

Fontosnak tartom azt is, hogy az órákon klasszikus zenét is hallgassanak.  Elviszem őket színházba.  Engem ugyan nem láttak táncolni, de sok mindent el tudok nekik magyarázni a balettel kapcsolatban.

Fontos az is, hogy megtanulnak a kislányok csoportban dolgozni, tudják, milyen figyelni a másikra, vagy épp együtt dolgozni.

A legfontosabbnak azt tartom, hogy levetkőznek olyan gátlásokat, amelyek hátráltatják őket. A későbbi életükben is fontos lehet, hogy gátlások nélkül merjenek szerepelni, felelni az iskolában, ma ez az érvényesülés szempontjából nagy előny.

Megtanulják a tanítványaim, hogy tisztelni kell azokat az embereket, akik értük odajöttek, hogy megnézzék a produkciójukat.

Persze nagyon fontos, hogy élvezzék a mozgást, a zenét, a kettő összhangját. Be van osztva az idő, és mindig van időkeret arra is, hogy felhőtlenül élvezzék a mozgást, improvizáljanak.

Szép számmal vannak tanítványai. Ez azt jelenti, hogy elégedettek a szülők a gyerekek fejlődésével?

Azt tudni kell, hogy óvodás korban még nem lehet nagy eredményeket elérni. A szülők úgy látják, hogy a gyerek mindig csak ugyanazt csinálja, azt tudj, amit már korábban is tudott. És vannak szülők, akik ezért nem hozzák a kicsiket, mert nincs számukra látható eredménye a befektetett időnek.
Iskoláskorban látványos a fejlődés, de sajnos az első osztályba kerülő gyerekek közül is vannak, akik abba hagyják a különórákat, főként a szülők miatt, akik úgy gondolják, hogy a balett már nem fér bele a zsúfolt napi rendbe. Pedig éppen az iskolába kerülő gyerekek számára jelentene feszültségoldási lehetőséget a tánc. A tanulást pedig kifejezetten támogatja a sok mozgásos feladat, koordináció, térbeli látásmód kialakulása, koncentrálást fejlesztő felkészülés, koreográfiák betanulása. Ez a kor hattól nyolc, kilenc éves korig a leghatékonyabb időszak a balett tanulás szempontjából.

Azt tapasztalom, hogy azok a négyéves lányok, akik 10 éve járnak hozzám, úgy mozognak, hogy megfordulnak utánuk az utcán. Egy nőnek egyébként is fontos a tartás, nemcsak testi, hanem lelki értelemben is.

Úgy tudom, felnőttek is járnak Önhöz.

Balett alapú tánc tréningre járnak hozzám a felnőtt hölgyek. Ez úgy kezdődött, hogy van egy amatőr táncosokból alakult flamenco egyesület Pécsett, és ők látásból ismerve engem, megkértek egyszer, hogy segítsek nekik abban, hogy megismerjék a testük működését. Tartottam nekik tréningeket, és ebből alakult ki a felnőttek számára meghirdetett balett alapú tánctréning. Nagyjából azt csinálom velük is, mint a gyerekekkel. Bemelegítés után olyan gyakorlatokat végzünk, amelyekkel megmozgatjuk azokat az izmokat, amelyeket egyébként alig használnak, viszont a tánchoz elengedhetetlen , továbbá például tanulunk forgás technikát, nyújtunk és a végén persze van tánc is.

Szóba hozta a flamencót. Láttam néhány előadásukat. Úgy tűnik, ez az új szerelem.
Igen. Engem teljesen beszippantott a flamenco.  Újra táncolok.

Flamenco-energia

Zsolnay Negyed, Pirogránit udvar. Hangos, kosarazó és falat mászó gyerekek. Az E/78-ban bizonyos időközönként fel-felüvölt a tömeg, boksz-meccsek mennek. 
Az udvar középen színpad. Készülődik a Flamenco Sopianae együttes a fellépésre. Az énekesnő pirosban, feketében, ő maga sötét barna hajú, barna szemű. 

 

Terézia Yazhyan

Akár spanyol is lehetne! Felhangzanak a első hangok, és beszippant az az erő, energia, ami ebből a fiatal nőből árad.

Terézia Yazhyan, nem spanyol. Örmény apa és magyar anya lánya, aki szigorú beregszászi gyerekkort hagyott maga mögött, amikor Pécsre jött egyetemre.

Mikor döbbentél rá, hogy a hangodban ilyen elemi erő van?

Tanultam zongorázni, jártam kórusba, fel is léptem, de nem volt katarzis, sem nekem, sem a közönségnek. Kötelességszerűen előadtam, amit éppen kellett.

Itt, Pécsett csodálkoztam rá magam is a hangomra. Egy rendezvényen találkoztam Borisz Jaksov zongoristával, amelyre az egyetemről küldött egy tanárom, aki szakesteken hallott már énekelni. Borisz rákérdezett, hogy lenne–e kedvem az énektanuláshoz, és mivel megszületett bennem a bizalom iránta, elkezdtem nála énekelni. 2-3 hét után kezdtem érezni, hogy fejlődök. Ebben a folyamatban döbbentem rá, hogy van erő a hangomban. Ezzel együtt megszületett bennem a szeretet is az éneklés iránt. Ezt hívom orosz vonalnak. A Pécsi Magyar-Orosz Társasághoz kötődik az éneklésnek ez az ága.

A másik út az énekléshez az Alma nyelviskolából indult. Egyik volt tanítványom flamenco-s, és szórólapokat hozott be az iskolába egy flamenco műsorra. Rossz idő volt, nem sok kedvem volt, de végül elmentem. Egy félig pesti, félig andalúz csapat lépett fel. Először meglepődtem, mert giccsesnek éreztem a karikás, pöttyös blúzokat. Meglepett, hogy a gitáros is, az énekes is ültek a színpadon. De amikor elindult a zene, ének, tánc, elindult valami vibráló energia. Honnan jön? Hova megy ez az energia? És akkor, ott megszületett bennem a gondolat, hogy egyszer szeretnék én is ezen a színpadon énekelni flamenco-t. 

Nagyon érdekes, hogy a flamenco becsatornázza az embert a teremtésbe. Mindegy, hogy valaki csak tapsol, vagy énekel, vagy táncol: a teremtési folyamatban vesz részt. A flamenco csatorna, mediátor. Bele tudom tenni a személyiségem az éneklésbe, és több leszek a dal által. Ezért szeretem.

A flamenco-ban engem a megfegyelmezett szenvedély fog meg. Nehéz lehet ezt a kettősséget megvalósítani önmagatokban, úgy, hogy ez átjöjjön a színpadon is. 

Rám valóban erős érzelmi élet jellemző, és valóban kihívás megtanulni az érzelmek féken tartását, de meglehet. Állandó személyiségmunka a flamenco.

Ki vezeti az együttest?

Nagy Eszter flamenco táncos, aki egy csodálatos egyéniség. Ő megálmodta, és együtt megcsináltuk a Flamenco Sopianae-t. 

Nagy Eszter

Az együttes 1 éve alakult, azzal a céllal, hogy megismertesse a közönséggel ezt a műfajt. (Az együttes tagjai: Bánhalmi Zsolt, Yazhyan Terézia, ifj. Villuth András, Markó Éva, Nagy Eszter)

A műfaj megismertetése mellett fel tudjátok-e vállalni a közönségnevelést, azt hogy a saját közönségetek veletek fejlődjön? Vagyis fontos-e, hogy ne csak gyönyörködjünk, hanem mi is egyre beljebb menjünk a flamenco-ba?

Szépen, fokozatosan nő a közönségünk létszáma. A közönség úgy tud beljebb kerülni a flamenco-ba, hogy akinek ez igénye, az tanulhatja is a flamenco-t. Budapesten ez egy nagyon drága hobby. Itt, a fővárosi árakhoz képest igen alacsony áron tanulhatják, akik kedvet kapnak hozzá.

Az élményt visszaidézi a Flamenco Sopianae az alábbi videót!