Első beszélgetőtársam Markó Éva,
nívó díjas táncművész, tánc és gyerekjóga oktató, a pécsi Pitypang Tánciskola
alapítója, pedagógusa, valamint a Flamenco Sopianae alapítója, flamenco táncos.
Feleség, három gyermek édesanyja.
Nem
ez az első beszélgetésünk, így tudom, hogy az életed szakmai szempontból is
fordulatos. Pécsről Miskolcra kerültél, az ottani Nemzeti Színház balerinája
voltál, majd a gyerekek születése után már nem mentél vissza a színpadra, hanem
először gyerekek, később felnőttek számára tánciskolát alapítottál,
tánctréningeket vezetsz, majd új kalandként a flamencónak adtad át magad. Ezek
olyan váltások voltak az életedben, amelyek meg is változtattak?
Ezekről nem gondolom, hogy
mélyreható változást hoztak az életembe, hisz egy terv részei voltak. Igazán
mély váltást és változást Liza lányom súlyos betegsége hozott. Ez a fordulat
kényszerített bennünket, az egész családot változásra. Bármilyen fura is
kimondani, de Liza betegségére nyitottan kellett reagálnunk, ezzel a
nyitottsággal voltunk képesek segíteni őt a betegség legyőzésében. Ha nem
tudtunk volna gyorsan váltani, elvesztünk volna, képtelenek lettünk volna
pozitívan mellette állni. Úgy gondolom, fel kell ismerni az életben azokat a
pontokat, amikor muszáj váltani a gondolkodásunkban, az élethez való
viszonyunkban. Ennek a változásnak van egy döntési komponense, de a döntést egy
folyamat, nagyon komoly lelki munka követi, nem megy egyik pillanatról a
másikra, bármennyire sürgetőek a körülmények.
Nem
estél pánikba, amikor szembesültél Lisa betegségével? Kezdettől fegyelmezetten
döntöttetek és tettétek a dolgotokat?
Természetesen pánikba estem. Nincs
olyan ember, aki ne esne pánikba, ha több orvos egybehangzóan állítja, hogy a
gyerekének komoly betegsége van. Ennél az érzésnél nincsen rosszabb. Első
pillanatban azt éreztem, hogy ezt nem érdemeltük meg. Nem is mi, hanem a
kislányom. Ezen a pánikon, kétségbeesésen kellett először átvergődni. Nem tudom
megmondani, meddig tartott a pánik, egy napig, kettőig, de több idő nem nagyon
volt. Gyorsan kellett eldönteni, hogy támogatom-e a gyerekem teljes erővel,
bármi történik, vagy ott maradok a kétségbeesésben, és elveszek a feladatok
között. Percenként ment előre az élet, percenként kellett az erő, hisz
váratlanul felkavarodott, fejre állt az egész életünk. Egy vírusfertőzés okán
vittük be Lizát a kórházba, és ekkor, mintegy véletlenül, de mindenképpen
teljesen váratlanul derült ki a csontvelő betegsége, és később a
transzplantáció ténye.
Budapestre, a Szent László kórházba
küldtek bennünket, és ott hatalmas erőt jelentett az a támogató hozzáállás,
ahogy ott - Lizával együtt - a családot is segítették. Világosan elmondták,
hogy milyen lesz a folyamat, amely ránk vár. Persze a tudástól még csoda maradt
a csoda, az, hogy mire képes a emberi szervezet. Elmondták, hogy Lizu nem fog
tudni enni, hogy lesoványodik, hogy kopasz lesz, hogy milyen gyógyszereket kap
és tervezetten meddig. Őszintén beszéltek mindenről.
A következő lépésben elkezdték
vizsgálni a családot, hogy lehet-e közülünk valaki donor. Először a gyerekeket,
Lizu két testvérét, mert bennük az anya-apa genetikai 50-50%-a jó esélyt
teremt. Hamar kiderült, hogy ez nálunk nem működhetett. Ilyenkor elküldik a
betegek adatait az Európai Donorbankba, mert sokszor csak külföldről tudnak
donorokat szerezni a gyerekeknek. Közben a protokoll szerint minket, szülőket
is megvizsgáltak, és végül a vizsgálatok azt az eredményt hozták, hogy 90%-os
donora vagyok Lizának. Akkor én megnyugodtam, hogy nem kell hónapokat várni
donorra. Amikor megkaptuk az időpontot, hogy kezdődhet a gyógyítási folyamat,
mehetünk vissza a Szent Lászlóba, akkor - akár egy faltörő kos - arra
koncentráltam, hogy gyerünk, csináljuk! A negatív gondolkodást ki kell törölni
az embernek a fejéből, a tudatából, azt, hogy akárcsak felmerüljön, bármi baj
lehet, mert az energiát visz el.
Megműtöttek, kinyerték belőlem az
anyagot, megkapta Lizuka. Az egy földön túli élmény volt, mai napig nem értem,
hogy ez hogy működhet így valójában.
A körülmények nagyon érdekesek
voltak. Egy nagyobb szobában volt négy steril üvegboksz. Bokszonként egy ágy,
egy kis WC és egy szék. Ebben van a gyerek (jó esetben) 4-5-6 hétig, és mi,
felnőttek bent vagyunk velük. Egész nap steril ruhákban, bemosakodva, maszkban,
kesztyűben, ugyanúgy, mint az orvosok a műtőkben. Bent nem ihat a felnőtt, nem
veheti le a maszkot, a kesztyűt, sterilnek kell maradni mindennek.
Tulajdonképpen a szülő ápolja a gyereket. Ez fontos, a gyógyulás szempontjából.
Van egy lyuk a falon, azon jön be egy cső, és egy centrális kanülön keresztül
áramlik be a gyógyszer, a vér pedig azon megy ki. A bokszon kívül van egy
hatalmas állvány, ami telis tele csipogókkal meg gyógyszerekkel, és a nővér
kívülről irányítja a folyamatot.
Hatalmas monitorokon keresztül figyelik a 4 bokszot.
Érdekes módon a bezártság a
felnőtteknek szörnyű, a gyerekek jobban bírják. Van a bokszban tv, be lehet
vinni billentyűzet nélküli, sterilizálható számítógépet, játékokat. Jöttek be önkéntesek, bohócok, zenészek, a
nagyobbakhoz pedagógusok. Van pszichológus, mindig. Bármikor lehet támogatást
kérni. Hatalmas segítséget ad tehát a kórház azon kívül is, hogy az orvosok
szakmai felkészültsége maximális. Egyébként nem lehetne kibírni. Tudom,
átéltem.
Emellett a támogatás mellett bennem
2-3 nap után jött el az a pont, amikor az általad kérdezett komoly váltás
bekövetkezett. Éreztem, hogy le kell választanom magamról a körülmények
nyomasztó hatását, a bezártság érzését, azt hogy abban a ruhában vagyok,
amiben, mindent, mert ezek akadályoznak abban, hogy csak Lizára koncentráljak.
Ekkor éreztem azt is, (amit előtte egy barátnőm erősített meg bennem) hogy
bármennyire a gyerekem, bármennyire szeretem, nem tudom, nem szabad magamra
venni az ő sorsfeladatát, mert helyette nem tudok meggyógyulni, hanem a magam
feladatára kell koncentrálni, arra, hogy támogassam. Talán csúnyán hangzik
kívülről, de én végignéztem az ő harcát, és figyeltem, hogy minden, de minden
segítséget meg tudjak adni ehhez a harchoz. Nem lehet bizonyos szintű
elhatárolódás nélkül végignézni a gyerek heteken, akár hónapokon át tartó
szenvedését, csak így, ezzel a döntéssel. Igen. Ott tanultam meg egyensúlyt
tartani a percek vonatkozásában, nem kérdezni a holnapot, hanem helytállni a
jelenben. Ez is a nagy változás része volt.
Öt
éves volt Liza, amikor ezt a folyamatot végigcsináltátok. Neki rajtad kívül
milyen segítsége volt a gyógyulás során.
Hatalmas segítséget jelentett neki
is a Démétér Alapítvány támogatása. http://demeterhaz.hu/
Már az első orvosi vizsgálatok alatt odajöttek hozzánk, hogy megismerjenek
bennünket, segítettek mindenben. Az
alapítvány 24 órában nyújt segítséget. Ez is fontos, de a legfontosabb az a
szeretet és törődés, amivel körülvesznek. Ez hatalmas biztonságot adott. Az is,
hogy a kórház területén lévő házban kapnak szobát a gyerekek szülei. Azóta is
próbálok segíteni az alapítványnak, pénzt gyűjteni a ház bővítésére.
Lizának erőt adott a férjem
jelenléte is, ugyanis a gyógyulási folyamat második felében másfél hónapig ő
volt mellette, mert nekem dolgoznom kellett, hiszen egy ilyen folyamat sok
pénzt emészt fel. Hétfő délelőtt lejöttem Pécsre és péntek estig dolgoztam, és
ez nekem akkor kellett is, jól esett. Tudtam, hogy a férjem ott van Liza
mellett. Szombaton tudtam újra felmenni hozzájuk. Egyébként is nagy szeretet
volt köztük, de ekkor még jobban megerősödött a kapcsolatuk.
Az utolsó budapesti héten kirepültem
Madridba, táncot tanulni. A férjem, az orvosok támogatták, hogy menjek azzal a
jeggyel, amelyet még Liza betegsége előtt vettem meg. Madridban éltem meg egy
csodálatos élményt. Egy hatalmas park közepén egy csónakázó tavon egy csónakban
ülve azt éreztem, hogy ezt a pici csónakot nemcsak a tó, a park, a csodálatos
város veszi körül, hanem ott van a távolban, mégis velem a családom is! A
gondolataim körbe fogták a földgolyót, és azt éreztem, hogy a boldog vagyok, és
nem azért, mert eltávolodhattam a problémától, hanem mert éreztem, hogy jó vége
lesz a történetnek, és ki is mondtam, annak ellenére, hogy nem vagyok vallásos,
hogy mennyire szeret engem Isten. Aznap este megtudtam, hogy Liza hazamehet.
Megváltozott-e a családotok a történtektől?
Megváltozott-e a családotok a történtektől?
Szeretetben éltünk korábban is, most
is abban élünk. Nem változott meg döntően a család. Én sokat vesztettem abból a
belső fegyelemből, ami akkor volt bennem. Van, hogy este megkérdezem magamtól,
miért szorongok. Akkor tudom, hogy megint dolgom van a belső békémmel. Figyelek
a belső folyamataimra.
Megrendítő és egyben erőt adó volt ez a beszélgetés. Köszönöm.