Gyerekek, esélyek, kérdések, félelmek

Naponta szembejönnek velünk hírek, adatok, grafikonok, amelyek  felhívják a figyelmet arra, hogy Magyarországon rengeteg család él nyomorúságos körülmények között. (http://index.hu/chart/2014/11/20/elkeseritoek_a_szegenyseg_legujabb_adatai/)

Feltehető-e még álságosság nélkül  az az egyszerű kérdés, hogy: vannak-e esélyeik a szegénységben élő családoknak? Messziről könnyű legyinteni, messziről könnyű lózungokat mondani. Kíváncsi voltam , hogyan válaszol egy olyan szakember, aki közelről látja az egyik legelesettebb réteg gondjait, és elmondja a véleményét az esélyeikről is. 

Pécsett az Ifjúságért Egyesület látja el a Családok átmeneti otthonának működtetését.  Az itt-tartózkodó, nyilván nagyon szegény, nagyon kiszolgáltatott társadalmi réteg helyzetéről, életesélyeiről beszélgetek Sándor Andreával, az Ifjúságért Egyesület vezetőjével.

Milyen körülmények és keretek között került sor ennek a speciális szolgáltatásnak a bevezetésére?

1997-ben, amikor a Gyermekvédelmi törvény megszületett, beemelték a szolgáltatások közé a családok átmeneti otthonának biztosítását is. Mivel Pécs megyei jogú városként köteles volt a szolgáltatás nyújtására, de nem volt hozzá belső humánerő-forrása, szolgáltatási szerződést kötött az Ifjúságért Egyesülettel, így mi láttuk el ezt a feladatot. Mai napig ez a fő feladatunk, de egyre nehéz helyzetben vagyunk, mert a konkrét szolgáltatás biztosítása közben egy csomó új feladat jelenik meg, a finanszírozás azonban egyre gyengül.

Milyen társadalmi rétegből érkeznek hozzátok a kliensek?

Elsősorban a gyermekvédelmi intézményekből kikerülő, minden támogatást nélkülöző fiatalok kerülnek hozzánk, de lakott nálunk börtönből szabadult bűnöző, kezeletlen pszichiátriai beteg, és a drog- és alkoholproblémák szinte mindennaposak. A közel másfél évtized folyamán egyre alul-szocializáltabb, egyre komplexebb problémákkal küszködő fiatalok jelentek meg nálunk. A legtipikusabb problémának mégis azt tartom, hogy olyan fiatal szülők veszik igénybe az általunk nyújtott lakhatási lehetőséget, akik maguk is szinte még gyerekek, nem tudnak mit kezdeni a felnőtt élet kihívásaival.

Szakmai szempontból mit érzel velük kapcsolatban a legnagyobb kihívásnak?

Szakmai álláspontom szerint fontos lenne, hogy az átmeneti otthont próbálják otthonnak tekinteni, de valójában senki nem érzi az otthonának. Egyre lerobbantabb, egyre inkább putrisodik az ingatlan, az ott lakók még a legapróbb javításokat, szépítéseket sem végzik el, valószínűleg azért, mert a minimális MI - érzés sem alakul ki bennük. Ebben szerepet játszik az is, hogy rövid, 1, legfeljebb 1,5 évet tölthetnek nálunk. Ugyanakkor fontos lenne, hogy ez alatt az idő alatt próbáljanak „otthon”-ban gondolkozni. Ebben a kollégáim sem képesek segíteni a fiataloknak. Ezt komoly problémának érzem, ebben előre kellene lépnünk. Nincs meg az az érzés, hogy itt közösen vagyunk, hogy a kollégák is értük vannak.

Persze a szociális munkások, a gondozók, tehát a szolgáltatást nyújtók problémáit is egyre nehezebb kezelni. A középfokú végzettségű kolléganőim alig élnek jobb anyagi körülmények között, mint a célcsoportunk. Feszültséget generál pl. az ingyen ételosztás, amikor lassan odáig jutunk, hogy a kollégáim rászorulnának.

Kérdés persze az is, hogy lehet-e otthonnak érezni azt a lakóhelyet, ahol a nap 24 órájában szem ellőtt, kvázi ellenőrzés alatt kell élni? Ahol a gondozó benyithat, ellenőrizhet? El lehet-e jutni oda, hogy nem kiskorúsítva, tudunk mintákat mutatni nekik? A feladat óriási, és csak nagyon kicsi eredményeket tudunk elérni. Pl. eredmény, hogy egy anyukával megértetjük, hogy nem jó a 2 hetes kisbabának, ha naphosszat az Árkádban lófrál. Eredménynek érezzük, ha ki tudunk alakíttatni velük kis napirendet. De ez ott kezdődik, hogy most pl. 3 olyan anyuka van az otthonban, aki nem tudja leolvasni az óráról az időt. Megtanítjuk, de ezek a nem mérhető eredmények közé tartoznak.

Fel lehet-e egyáltalán vetni azt a kérdést, hogy ezen a szinten van-e esély az életminőség javítására?

Nehezen adható egyértelmű válasz, mert hiszen ezek a családok többnyire nem önszántukból jönnek, hanem kényszerből, mert ha nem szereznek lakhatást, elveszik tőlük a gyereket. Mély nyomorból, kilátástalanságból érkeznek tehát. Ehhez képest bár objektíve jelentősen javul az életminőségük a lakhatás megoldásával, a szociális gondozók támogató jelenlétével, mintha mégsem érzékelnék ezt a javulást. A szubjektív érzetüket a fogyasztói társadalom mintái, a média olyan szinten meghatározza, hogy csak akkor érzik jól magukat, ha jön a 3-4 tv-csatorna, ha vehetnek chips-et, és nagy a vágy az okos telefonra is. Én a szakmai vezetővel együtt azt vallom, hogy ha megveszi a gyereknek a pelenkát, vezeti a háztartási füzetét, és a családi pótlék felvételekor belefér költségvetésükbe a 2 l kóla meg a chips, vegyék meg, de a kollégáim nagy részét megbotránkoztatja, hogy erre költenek a kevés pénzükből.

Tehát ha jól értem, akkor a fogyasztói társadalom által kínált apró örömök javítják a közérzetüket.

Igen, de természetesen ezek nagyon rövid távú örömök, semmi közük az életminőség javuláshoz.

Hogy látod, mi jelenthetne pozitív elmozdulást ezen a létminimumokat alig súroló életszínvonalon?

Én abban hiszek, hogy számukra a kapcsolatok jelenthetnek életminőség javító lehetőséget. Már az is növeli az életben való biztonságérzetüket, ha az addiktológussal folyamatos a kapcsolattartásuk. Persze vannak olyan párok, akiknél a párkapcsolat működik, ez nagyon fontos erő számukra. Nagyon érdekes tény, hogy a klienseink gyerekhez való hozzáfordulása szinte hibátlan. Ez nem azt jelenti, hogy hibátlanul teljesítik is a gyerekkel való feladataikat, de a szeretetükben nem lehet kételkedni.

Ahogy említetted korábban, 1-1,5 év után kikerülnek ezek a fiatalok a nálatok működő rendszerből. Hova kerülnek?

Jó kérdés. Elméletileg albérletbe, de ez azért korántsem ilyen egyszerű. A klienseink nagyobb részt (60-70%-ban) romák. Nemcsak a számukra magas albérleti díj nehezíti a lakhatás újraszervezését, hanem az a tény is, hogy cigány családoknak nem szívesen adnak ki albérletet.

Tudtok-e biztosítani után követési szolgáltatást? 

Szervezetten, finanszírozottan nem, de ennek ellenére spontán módon működik az után követés, mert a kliensek közül sokan visszajárnak hozzánk, mivel a gondozókkal jó kapcsolatuk alakult ki, és nem jön létre új, támogató kapcsolatuk.

Van-e arra példa, hogy visszakerül hozzátok egy-egy család?

Nem egy ilyen példánk van, mert kicsi az esély, hogy támogató háló nélkül meg tudjanak kapaszkodni. Nemcsak az albérletnél alkalmaznak negatív diszkriminációt velük szemben, hanem - ahogy jól tudjuk- a munkaerő piacon is. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy ez a célcsoport nem rendelkezik a munkaerő piacon való elhelyezkedéshez szükséges minimális kompetenciákkal sem. Sokuknak nemhogy szakmája, még a 8 általános iskola elvégzését igazoló bizonyítvány sincs.

Mégis milyen kompetenciáik vannak, amelyek életben tartják őket?

Ez a társadalom perifériáján élő célcsoport a saját társadalmi rétegén belül jó kommunikációs csatornákkal rendelkezik. Megosztják egymással, hogy a város mely részén lehet mégis esély albérletre, hol alkalmaznak feketén munkaerőt, és tisztában vannak a jogaikkal, a segélyezési lehetőségekkel is. Mindezzel együtt nagyon kiszolgáltatott célcsoportról van szó, és azt tisztán kell látni, hogy a szociális munka önmagában nem alkalmas ennek a komplex problémának a megoldására.

Vannak, akik visszamennek a családhoz, ahonnan azért jöttek el, mert nem működött az együttélés. Jobb híján újra megpróbálják.

És kimennek külföldre. Természetesen nem beszélnek idegen nyelvet, de neki indulnak. Nincs veszteni valójuk.

Összességében több az esélyük a hajléktalanná válásra, a gyermekük intézeti elhelyezésére, mint megkapaszkodásra?

Sajnos, igen.

 Az Ifjúságért Egyesületről:

1988-ban jött létre az Ifjúságért Egyesület, egy olyan időszakban, amikor az állami intézményrendszer nem tudott, nem akart bizonyos szociális problémákat kezelni, de (normatív támogatásokkal) segítette azokat a civil szervezeteket, amelyek alulról jövő kezdeményezések megvalósításával próbáltak hozzájárulni az állam által kezeletlen problémák orvoslásához.

Főbb programjaink:

 Ifjúsági Információs Irodát működtettünk, nagyon jó helyen, a Mária utca 1-ben, a város központjában. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy naponta 9 és 18 óra között sok fiatal sokféle problémával fordult meg nálunk. A 90-es évek elején azonban megszüntette az állam ezeknek az irodáknak a finanszírozását.

Ifjúsági lakásközösség program

Az Ifjúsági Információs Iroda megszüntetése után új tevékenységgel folytatta az egyesület a munkáját, melyhez fontos szakmai, módszertani hátteret jelentett a pécsi Apáczai Nevelési Központ pezsgő szellemi, pedagógiai műhelye. Nemcsak egy új, korszerű iskolarendszer, művelődési központ, művészeti nevelés integrációja jött ott létre, hanem egy elhivatott szakmai csapat válaszokat keresett az ifjúság komplexebb problémáira is. A Nevkóban - többek között - alternatív szolgáltatásokkal is segítették a fiatalokat, és ott fogalmazódott meg az igény arra, hogy az általuk kínált szolgáltatások mellett (Ifjúsági Telefon segély szolgáltat, Diák hotel, stb.) azokon a fiatalokon is segíteni kellene, akiknek a legsúlyosabb gondot a lakhatás jelentette. Erre az időszakra a mi egyesületünk sok olyan fiatallal találkoztunk, akik kikerülve az állami gondoskodásból, ott álltak minden támogatás nélkül a felnőtt élet küszöbén. Ekkor jött az a gondolat, hogy kellene olyan Ifjúsági lakásközösséget csinálni, amely hatékony segítség lehetne számukra. A Soros Alapítvány támogatásával és PHARE pályázati pénzekből sikerült a finanszírozást megoldanunk. Hollandoktól kaptunk szakmai segítséget az induláshoz. Ez a szolgáltatás teljes mértékig alternatív szolgáltatás volt, és ennek megfelelően az Egyesület vezetősége alakította ki a működés szabályrendszerét, azt, hogy ki vehetik igénybe a lakhatási lehetőséget, mennyit kell ezért fizetniük. Ez még mindig nem minősült szociális szolgáltatásnak, csupán a rászorultakhoz való odafordulásként értelmezhető.

Adósságkezelési program

Volt egy másik irány is, amelyet szakmailag fontosnak tartottunk. Ez egy adósságkezelési program volt, mely az önkormányzati lakásokban élők számára nyújtott támogatást az életük szervezésében. Ezt pályázati forrásból finanszíroztuk, sőt az önkormányzat 2005-2010 között beemelte a rendeletei közé, ami könnyítette a szolgáltatás fenntartását. 2010-ben azonban úgy döntött az önkormányzat, hogy nem támogatja tovább a programot. Persze az adósság, a tartozás továbbra is gond ebben a célcsoportban, csak nem beszélünk róla.

 (Fotók:Ifjúságért Egyesület Facebook)